"Mi leszel, ha nagy leszel?"- Manapság, ha a 16 éves gyerek nem tud erre válaszolni, kezdődik a pánik. De miért?

Látom ezt a sok gyereket, akik éjt nappallá téve tanulnak, félre kell tenniük mindent, hogy a rengeteg tanulni valóval le ne maradjanak. Eltöltenek az iskolában 7-8-9 órát, aztán mennek külön órára, talán azután még edzésre is eljut, ha szerencsés, este 6 órakor hulla fáradtan haza esik, eszik gyorsan valamit, mert már rohan is tovább tanulni. Ebből áll egy átlagos gimnazista élete. A szabadidejében már-már rosszul érzi magát, hogy nem tanul, mert szórakozni akar, barátokkal lenni, de ott motoszkál a fejében a bűntudat, hogy most is inkább tanulnia kéne.

Sajnos az a helyzet, hogy kénytelenek több lábon állni, mivel még nem tiszta a kép, hogy hova menjenek tovább. Így minden tárgyból ki kell hozniuk a maximumot. Nem is ezzel van a probléma, hanem a rengeteg anyaggal, ami minden egyes nap a fejükbe kell, hogy tömjenek. Vannak olyan célok, aminek elérése érdekében sajnos nem kaphat 4-est. Rendben van, de mi van akkor ha esetleg olyan tantárgyból is kitűnőnek kell lennie, ami a kitűzött célhoz felesleges? Amiről amúgy is tudja, hogy biztos nem fog vele foglalkozni? Lehet ezt arra fogni, hogy még változik a véleményük mindenről, de ha valaki egyszerűen nulla reál-tantárgy érzékkel született, azt hamar felismeri ám.

Több Európai országban bevált szokás, hogy a gyerekek 10. osztályban eldönthetik, hogy szeretnének-e tovább matekot, fizikát, kémiát tanulni,  vagy sem. Ha nem, akkor ez a tantárgy megszűnik, és helyette választhatnak például filozófiát. Ez csak egy példa a millióból, a lényeg, hogy nem kell olyan tantárgyon feszülniük, ami nem érdekli őket, és nem terveznek vele semmit az életben, így több energiájuk marad azokra, amikre valóban szükségük lehet.


Na de vissza hozzánk.
Mikor én gimnazista voltam, komoly sokkot jelentett a családnak, és a tanároknak, mikor kijelentettem, hogy nem akarok gimi után egyből tovább tanulni. Mindenki bepánikolt : "De mi lesz így belőled? Mit kezdesz az életeddel? Milyen munkát tudsz úgy vállalni? Miért csinálod? Ne pazarold el a tehetséged!" stb... Azt gondoltam: "komolyan...csak egy-két év kihagyásról van szó, minek így bepánikolni?" Érettségi utáni nyáron döntöttem úgy, hogy mégis elvégzek egy szakmát. Mikor végeztem az iskolával, akkor vett éppen az életem egy 180 fokos fordulatot, és rájöttem, hogy ez egyelőre talán mégsem nekem való. Feltettem a bizonyítványt a polcra, egyszer talán még hasznát is veszem. 
 24 éves korom előtt legalább 15 munkahelyen megfordultam már, és nem a szakmámban. A munkáim során rengeteg új tapasztalatot is gyűjtöttem, főleg emberismeretből. Mindig olyanba kezdtem, ami éppen érdekelt.
Sokszor gondolkodtam a tovább tanuláson, lehet, egyszer rá is szánom magam. Én most azért így beszélek erről a helyzetről, mert nekem első helyen állt a biztos anyagi háttér, a család, aztán a karrier. Ha valakinek nem ez a prioritási sorrend az életében, nem fog velem egyetérteni. De nekem ez vált be,úgyhogy csak egy siker történetet szerettem volna elmesélni arról, hogy nem dől össze a világ, ha 18 évesen még nem találja a helyét. Majd kialakul. Ha ennyi akaraterő, és kitartás van benne gyerekként, mint amit a középiskolában produkál, már jó úton halad a sikeres felnőttkor felé.

Persze csodás is lenne, ha mindenki azzá válhatna, amivé/akivé szeretne, hiszen meg kell figyelni a munkaerő piacot is, de ez a téma most nem fog erre elkanyarodni. Mindenesetre fontos tényező. Mint ahogy az is, hol tervezi élni az életét. (országok szempontjából)

Nem csak a későbbi munkánkból kell kihozni a maximumot, hanem az egész életünkből, úgyhogy érdemes megtalálni a saját felső korlátainkat is, nehogy saját magunkat csapjuk be a túl magas elvárásokkal. 

Nagyon fontos lenne, hogy megtalálják az arany középutat, és annyi energiát és áldozatot hozzanak a kívánt eredmények érdekében, hogy ha a végén nem jön össze, akkor se essenek kétségbe.Tudniuk kellene, hogy mit sem ér ez a rengeteg tanulás, ha közben kiégett, idegroncs felnőttként kezdik az élet további szakaszait. Komolyan sajnálom őket, mert elhiteti velük az egész világ, hogy csak akkor lehetnek valakik, ha minden dolgozat 5-ösre sikerül.

Többnyire minden diák azt válaszolja, hogy csak saját magának akar megfelelni. Ez teljesen rendben is lenne, de biztos, hogy az a kép, amit magukról alkotnak reális? Nem csak egy tudatalatti berögződés, ami miatt mégis csak hasonlítják magukat valakihez? Valakihez, aki könnyebben, és jobban tanul, valakihez, akinek minden összejön, bulizik, haverokkal lóg, és közben kitűnő tanuló? És amint észreveszik, hogy ők nem ilyenek, magukba fordulnak,és még csak nem is fogják tudni pontosan, hogy miért. Csak magukat fogják hibáztatni, amiért ők nem tudnak ilyenek lenni. A végén az egész tanulás, és hajtás csak kényszer lesz, amibe bele keseredik.


Van ennek jó oldala is, mivel mindig többek, és jobbak szeretnének lenni, ami alapvetően nem baj, de ha átesnek a ló túloldalára, könnyen eshetnek mély depresszióba is, amiért nem tudják megugrani a saját maguk elé kitűzött célt. Egy olyan célt, amiről még azt sem tudják mi is az pontosan.

Kell a részeredmény. Örülni kell annak, ahol most tartanak. Dicsérni kell őket, figyelni rájuk, minden nap leülni, és megkérdezni: Hogy vagy? Nem kell azt mondani, hogy "hagyd már, ne tanulj ennyit"... sajnos a jelenlegi helyzetben ezt nem engedhetik meg maguknak.
Csak arra szeretném felhívni a figyelmet, hogy el kell nekik magyarázni, hogy ha éppen a gimnáziumból kikerülve bármikor lesz lehetőségük  újabb tanulmányokat elkezdeni. Én szívem szerint azt javasolnám, hogy ha nem tudják mihez szeretnének kezdeni az életükkel,hagyjanak ki egy évet a tovább tanulás előtt,  addig is lesz egy kis idejük kipróbálni magukat olyan munkahelyeken, amikhez nem szükséges a felsőfokú végzettség, de megismerhetik az embereket, a munka világát, és önmagukat is.

Természetesen ezek csak az én gondolataim, biztos sokan máshogy látják, főleg olyanok, akik jelenleg ebben a helyzetben vannak. Mindenesetre le a kalappal előttük, mert nem semmi teljesítmény az, amit nap, mint nap megtesznek ilyen fiatalon. Csak figyelni kell rájuk, mert beszippantja őket ez a nagy megfelelési kényszer, és már el is felejtik lassan, hogy csak gyerekek. 

Köszönöm a figyelmet!