Minden szülő össze rezzen, ha a gyereke állítólag lát valamit, amit ők nem. Ne is akard látni. Ez nem felnőtteknek való.
Rengeteg blogot olvastam erről, hogy a szülők miket hallottak a gyerekektől, majd szakértőktől, akik ezeket megmagyarázták. De egyiket sem mesélte el gyerek. Hát most itt van egy:

Sokszor hallottam gyerekként furcsa hangokat, és láttam érdekes dolgokat éjszaka. Ma már azt mondanám, hogy csak egy rakás ruha, a hang pedig huzat volt. Ha sötét volt már, és úgy hallottam, hogy valaki mászkál a szobámban,vártam, hogy láthassak valamit, ami a hangokért felelős. A képzelő erőm hihetetlen sebességgel kreált magának egy gyereket, aki valószínűleg itt lakhatott, talán ez volt a szobája. Nem nagyon voltak akkor barátaim, úgyhogy épp jól jött volna egy,de sosem volt semmi interakció, kezdtem is bele unni. Nem gondoltam én szellemekre, meg lelkekre, fogalmam sem volt akkor, mik azok. Én ténylegesen ember gyerekre számítottam, akit csak én láthatok. Inkább ruháztam fel szuperhős képességekkel, mint bármi mással.

Egyik nap aztán a földszinten néztem a tévét, nem volt otthon senki, egyszer csak labda pattogást hallottam fentről a szobámból. "Leesett a polcról"-gondoltam. "És ha mégis van fent valami?" Fogtam magam, és ahogy voltam, rohantam el otthonról, futottam anyukám munkahelyére. Haza mentünk, nem volt senki,semmi, jól van, nyugi. Betörő is lehetett volna, de arra pont nem gondoltam akkor...Hála az égnek, senki nem jött be hozzánk.(Vagy csak nem vitt el semmit)

Este a szobámban aztán megkérdeztem azért a nagy semmit, hogy "Szeretnél velem játszani?Azért csináltad?" ..persze semmi válasz. Meg is sértődtem.

"Mintha benne testesült volna meg minden rossz tulajdonságom, amiért nem voltam hajlandó vállalni a felelősséget."

Ennek ellenére, ha játszottam, vagy valami vicceset olvastam, mindig úgy tettem, mintha ott lenne velem egy jó barát. Elképzeltem, hogy nézhet ki: mindenképpen kislány, nálam kicsit fiatalabb, de hasonlóan néz ki,mint én, csak nincs arca. Szerettem mindig más arccal elképzelni. Ha valami rosszat akartam csinálni, mindig rábeszéltem magam, hogy ezt csak ő akarja, tehát majd jól ráfogom. Ha furcsa embert láttam, és szerintem viccesen nézett ki, elképzeltem, hogy ő csúfolja, mert én tudtam, hogy nem szép dolog másokon nevetni. Mintha benne testesült volna meg minden rossz tulajdonságom, amiért nem voltam hajlandó vállalni a felelősséget.
Volt, akinek beszéltem róla, de egyből azt mondta, dilis vagyok, úgyhogy inkább nem is mondtam többé senkinek. Érdekes volt, mert láttam, de nem ÚGY. Nem volt ott. Csak azt szerettem volna, hogy ott legyen. Álmomban többször megjelent, de egyre gyakrabban rosszul sült el a dolog. Gonosz lett. Mindenkivel, aki fontos nekem.

    "Mégsem akarok játszani, tűnj el!"

Egyik éjjel  felébredtem, és konkrétan láttam egy sötét alakot az ágyam mellett. Néztem az árnyékokat, a beszűrődő lámpafényt, mindent átvizsgáltam, hogy ésszerű magyarázatot adjak, de az teljesen kivehetően állt ott. Megijedtem, bebújtam a takaróm alá, és azt mondogattam: "Mégsem akarok játszani, tűnj el!" Kukucskáltam, ott van-e még, de nem volt. Felültem, és leizzadtam hirtelen, mikor láttam, hogy mégis ott van még, csak az ágyam másik oldalán.  Sírni kezdtem halkan, hogy meg ne hallják a szüleim, és azt mondtam: "Ne haragudj, de félek tőled." Nem tűnt el, úgyhogy átfutottam anyukámékhoz aludni. Ezután évekig semmi sem történt. Rosszul éreztem magam, mert attól féltem, bátorítottam valamit, hogy itt legyen a lakásban, és nem akartam, hogy a család többi tagja találkozzon vele. Annyira látni akartam, hogy a képzeletem kivetítette. Természetesen meglehet,hogy csak árnyék volt, amit a sötétben túlmisztifikáltam, mindenesetre ott, akkor, féltem tőle.

A szülők csak azért akarják minden áron megóvni az ilyen helyzettől a gyereket, mert féltik. Azért féltik, mert ők nem látják, nem ismerik, és talán meg sem tudják védeni tőle. Legtöbben még hülyeségnek is tartják, és azt hiszik, hogy a gyerek megbolondult. De higgyétek el, a gyerek teremti magának, a gyerek fogja elzavarni is. Csak addig látja, amíg szeretné.

Persze ez a bejegyzés sok emberből azt válthatja ki, hogy: "Hagyjál már a baromságokkal". Viszont számos kultúrában máig úgy vélik, hogy egyes gyermekek nyitottak a spirituális világ felé.

Sokáig kerestem a képzeletbeli barátok kialakulásának az okait, és sok minden állhat a háttérben.
Nem szeretnék bele menni részletesen a 3. szem mitológiájának történetébe,de az tény, hogy van egy ilyen érzékszervünk. Az ilyen "látomásokért" felelős  mirigyünk a tobozmirigy, és ennek aktivitása a sötétben bizonyítottan felerősödik, ezért hajlamosabbak a gyerekek sötétben még inkább több mindenre felfigyelni. Ennek oka, hogy a tobozmirigy egy nagyon erős hallucinogén anyag, a DMT (dimetiltriptamin) előállításáért felelős. Ennek köszönhetően a gyerekek képesek saját világot létrehozni, amiben beteljesülhet képzelőerejük, vágyuk, és gondolatuk. A folyamatos ásványi anyag lerakódásának köszönhetően ez elmeszesedik, és ez a "képesség" eltűnik, melynek teljes folyamata nagyjából felnőtt korunkra ér véget.

Gondoljunk csak vissza, mennyire elhittük kislányként, hogy a játék babánknak saját érzései vannak. Amikor ezek elhatalmasodnak rajtunk, félünk, hogy nem tudjuk uralni az általunk kreált személyiségét egy tárgynak, és megijedünk. Kislányok körében gyakran fordul elő, hogy a gyerek egyik nap még imádja a babáját, másnap már fél tőle, vagy képzelődik is, hogy a baba valóban megmozdult. Mindaz, amiről idáig csak álmodozott, most megtörtént, és ezt nem tudja kezelni. Velem is pont ez történhetett akkor este. Ez az agyunk folyamatos tudatosodásának jele.

Szerintem sok gyereknek van képzeletbeli barátja, és a legtöbb nem is beszél róla a szülőnek. Vagy azért, mert kicsi még, és természetes a dolog jelenléte, vagy azért, mert már van akkora, hogy tisztában legyen azzal, hogy ez nem "normális" az ő környezetében.  Nem állítom, hogy tényleg van ott valami, de azt sem, hogy nincs.
Mindenki lásson azt, amit szeretne, engem nem zavar. Ha valaki azt állítja, hogy az ilyen nem lehetséges, az csak nem tapasztalta meg.

Barátnőm kishúga is folyamatosan egy "bácsi"-hoz beszélt, miközben a szobában beszélgettünk. Kérdeztük: "Milyen bácsi?"- "ott!ott!"- mutogatott a teraszra.
Kiment apukája, körbe nézett, nehogy tényleg valaki sunnyogjon a kertben. Nem volt ott senki. Aztán megint kezdte: "bácsi" -és nevetett... "Hol a bácsi?"- kérdeztük. "Ott!"- mutatott felénk, és nevetett a semmibe. Az első, amire gondoltam, hogy valószínűleg tetszik neki ez a szó, ezért ismételgeti, vagy egyáltalán nem is tudja még, hogy mi az a "bácsi", ezért akár a falon lévő képre is érthette...nem tudni. Mindenesetre higgadtak maradtunk, és a kislány jól elnevetgélt a bácsin..Szerintem, ha egy kicsi gyerek mutogat a semmibe a hátunk mögé, és azt hajtogatja: "néni" vagy "bácsi" , könnyen meglehet, hogy a legújabb szókincsével illet csak minden egyes dolgot, aminek még nem tudja a nevét.

Mit tehetsz, mint szülő?
Ha a gyerek elmondja, próbálj minden ijedtséget leplezni, és ami nagyon fontos: soha ne mondd neki, hogy nincs ott semmi,vagy hogy hülyeségeket beszél. Magyarázd meg, mi lehet, de bármi legyen, nem kell tőle félni. Kérdezd meg tőle: szerinted honnan jött? Ki ő? Ha még olyan kicsi, hogy nem tud reálisan gondolkodni, segíts neki, talán magadat is meg tudod nyugtatni, minél tovább sorolod a lehetséges okokat. Ha szeretné bemutatni, üdvözöld, ne nézd hülyének a gyereket. Csak akkor foglalkozz vele, ha a gyerek szeretné, magadtól ne akarj semmit kezdeményezni. Legyél teljesen közömbös, véletlenül se higgye a gyerek, hogy te kedveled az ő barátját, nehogy a végén, mire ő szeretne tőle megszabadulni, miattad ne akarja.

Köszönöm a figyelmet.